Harmadik, egyúttal utolsó felvonásához érkezett a Castellum.do premier előtti sorozata: Kálnay Adél József Attila-díjas író könyvhétre megjelenő, Embermesék, tündérmesék című "együttolvasós" meseregényéből választottunk a szerzővel közösen három szép fejezetet, itt a válogatás záródarabja – ráadásként a kötet illusztrátorával, Mészáros Erzsébettel is megismerkedhettek!
"Illusztrátor és népzenész" – így határozta meg önmagát Mészáros Erzsébet, aki a szó legnemesebb értelmében "tündéri" rajzokkal járult hozzá Kálnay Adél új, Embermesék, tündérmesék című kötetének reménybeli sikeréhez. A fiatal alkotó egyfelől népzenész, egészen pontosan prímás, emellett tanár, végül, de nem utolsósorban imád rajzolni – mint érdeklődésünkre összegezte, a magyar népzene és a rajzolás egyaránt örömmel tölti el gyerekkora, kamaszkori eszmélése óta. Képzőművészeti gimnáziumot végzett, üvegtervező szakon (üvegműves szakvizsgával is büszkélkedhet), de az élete a muzsika, a folklór felé kanyarodott. Arra pedig, hogy miként került kapcsolatba Kálnay Adéllal, nevetve válaszolja:
– Adél és szüleim régen párszor találkoztak, akkor kapta anyukám tőle a Zsuzsi című meseregényt, amit én nagyon megszerettem. Idén januárban egy hirtelen ötlettől vezérelve megkerestem, sokat beszélgettünk, szóba került a tündérmesés meseregény terve is – és innentől már az én fantáziám is meglódult...
Mondja valaki ezek után, hogy léteznek véletlenek! De következzen máris sorozatunk harmadik, befejező darabja – íme!
(Mészáros Erzsébet illusztrációja)
Kutyahideg
Az úgy történt, hogy a bánatos szemű kutyus hazáig kísérte őket, de másnap reggelre már eltűnt. Veronika napokon keresztül sokat gondolkozott róla. Gondolatait Blankával osztotta meg.
– Szegény kutyus, nincs hol laknia.
– Kutus – mondta Blanka.
– Most is reszket, fázik valahol.
– Vau, vau – helyeselt kistestvére.
– Ki tudja, mikor evett utoljára?!
– Hamm, hamm – így Blanka.
– Jó hogy nem volt beoltva, de akkor már el is pusztulhat? Ez nem igazság!
Erre kishúga már csak a fejét rázta, bizony ez egyáltalán nem igazság. Fején a szőke fürtöcskék rázkódtak a tiltakozástól. Veronika meghatottan ölelte magához:
– Ugye ha kettőnkön múlna, már rég itt lenne ez a szegény kutyus?
Válaszul Blanka megint vauzni kezdett. Veronika felsóhajtott és az ablakhoz lépett.
– Milyen hideg van – gondolta – még rosszabb, mintha hó lenne. Csak a fagyos föld, a zúzmarás ágak . . .Brrr . . .
A park felé nézett, arra, ahol Artúr, a fekete rigó éldegélt párjával.
– De jó lenne, ha megint erre járna, talán ő látta valahol a szomorú szemű kutyát.
Alig gondolt rá – mint a mesében szokott – megjelent Artúr az ablakpárkányon. Veronika gyorsan bebugyolálta Blankát egy pléddel, s kinyitotta a teraszajtót.
– De jó, hogy látlak! – lelkendezett.
– Én szintén nagyon örülök – mondta Artúr kedvesen – Többször jártam erre mostanában, de sosem találtalak.
- Úgy látszik elkerültük egymást- szabadkozott a kislány – de nagyon jó, hogy végre találkoztunk, mert kérni szeretnék tőled valamit.
Röviden elmesélte Artúrnak a bánatos szemű kutya történetét, majd kérte, hogy segítsen.
– Te annyi felé repülsz. Onnan a magasból sokkal többet látsz, mint én. Keresd már meg nekem őt!
– Még mielőtt a hó leesik? – kérdezte komolyan Artúr.
– Igen, igen!
– Hm, hm, akkor gyorsan kell intézkedni, mert pár nap és fehér lesz minden.
Nem telt bele két nap, s leesett a hó. Artúr sárga csőre kopogott az üvegen.
– Szerintem őt láttam, már a leírásod alapján gondolom. Nagy bánatos szemei vannak, s egy bokor alá fészkelődött be a park másik végén. Szegény nagyon reszket. Nem csoda, kutya hideg van, már bocsánat.
Veronika szíve nagyot dobbant. Az ebéd utáni pihenés után rávette anyát, hogy sétáljanak egyet a parkban.
– Nagyon egészséges ilyenkor a jó levegőn sétálni! – mondta.
– Az mindig nagyon egészséges – nevetett anya, aztán felöltöztette Blankát, s elindultak. Dani hógolyókat gyúrt, Veronika pedig sikítva szaladt előle egyenesen a park túlsó felébe.
– Várjatok, hová szaladtok? – kiáltott utánuk anya ölében Blankával.
– Ez ugyanaz a kutya? – kérdezte, mikor utolérte őket.
– Igen – mondta Veronika s hol a reszkető jószágra nézett, hol anyára.
– Mikor lesz kész a házunk? – kérdezte Dani.
– A házunk? – lepődött meg anya – hát úgy áprilisra talán...
– Április, az nagyon messze van? – aggodalmaskodott Veronika.
– Három hónap – számolta ki Dani –, ennyit mindenki kibír.
– Ki mindenki? – jajdult fel anya.
– Mi és ez a kutya – mutatott Dani a szerencsétlen jószágra, s Veronika ebben a pillanatban mindenkinél jobban szerette testvérét.
– Kutus – szólt közbe Blanka – kutus, gyeje!
– Kislányom – szólalt meg sokára anya – ez ugyanaz a kutya, aki...
– Igen, ugyanaz – bólogatott Veronika – ő nézett rám olyan bánatosan, ő kísért hazáig… Úgyhogy... anya, mi lesz most?
– Jöjjön, itt nem maradhat – határozott anya – de oltás az kell!
– Kell, kell, persze hogy kell! – ugráltak a friss hóban a gyerekek – s felnyalábolták a reszkető új családtagot.
Sorozatunk első és második darabját itt érheted el!
Kálnay Adél: Dani nem akar kistestvért
Kálnay Adél: Veronika Tündérországban
