Bejárat, párkány, ablak, lépcső – a jelhagyó művészet felé

Birkás István életművét bemutató tárlat nyílt múlt pénteken Kalocsán, a Viski Károly Múzeum felkérésére szerénytelenségem ajánlotta a megnyitó vendégeinek figyelmébe a teljes Birkás-életműből válogató tárlat anyagát. Megnyitó a hajtás után – a válogatás december 20-ig látható, nézzétek!

Kedves Hölgyeim és Uraim, tisztelt vendégek!

Legalább három okot tudok felsorolni, amiért nagy öröm számomra, hogy itt lehetek most az önök társaságában. Az egyik, legelső pillér: a művész. Birkás István komoly és formátumos alkotó, komoly és formátumos életművet hagyott hátra, amikor – egy Bajdázó-frázissal élve – elhagyta a csónakot a tengerért. Ebből a komoly és formátumos életműből fontos és szép kiállítás született, születhetett Kalocsán, itt, a Viski Károly Múzeum patinás épületének falain.

(Halkan, nagyon halkan jegyzem meg, hogy Birkás István imponálóan gazdag életművének egy szép kollekciója méltó otthonra lelt szülővárosában, Kunmadarason, alkotásainak gyűjteményét most bemutatják Kalocsán – de fájdalmasan korai halála óta egyszer sem voltak még láthatók Dunaújvárosban. Ez csak egy közbevetés, egyfelől szomorú tény, másrészt meg örömteli hír annak igazolására, hogy milyen kivételesen szerencsésnek érezhetik magukat önök most – láthatják itt, amit mi nem láthatunk ott. Zárójel bezárva.)
A másik ok roppant személyes, tételesen az, hogy Birkás István nekem jó ideig, éveken, évtizedeken át Pista, mi több, "a" Pista volt. Egyfelől majdnem szomszéd, másrészt meg úgy alakult az életem, hogy – és ezt tessetek szó szerint érteni – rendre a Pista útjába kerültem. A Pista ugyanis nemcsak komoly, fajsúlyos művészember volt, de egyúttal a saját napi rutinjaihoz, rituáléihoz akkurátus makacssággal ragaszkodó férfiú is. Elmondom: reggel elment a műterembe, ott dolgozott délig, aztán hazasétált, ebédelt, ejtőzött egyet, majd visszaballagott a műterembe, ott dolgozott estig, és haza. Hogy, s hogy nem, a műteremhez vezető utat keresztezte az egykor volt szerkesztőségem a Dózsa György úton, az árkádoknál. Ha tehát úgy gondoltam, márpedig elég sokszor gondoltam úgy, hogy de jó volna a Pistával egy vagy két, netalán háromnál is több szót váltani, akkor nem kellett megbeszélni, nem kellett e-mail, telefon, egyeztetés, semmi. Olyan negyed egy körül leballagtam az árkádokhoz, és a Pista: jött. Kora tavasszal is, meg ilyen mosolygós novemberi napon is, minden áldott alkalommal. (Oké, a nyári szünetekben nem, akkor elvonult Kulcsra, de amúgy: mindig.) 

Sokáig nem értettem, és bevallom, teljesen még mindig nem foghatom föl ennek a rigorózus pontosságnak a leglényegét, de már azért – idővel, és itt, ebben a gondolatsorban az idő lesz a kulcs, a fókusz, a hangsúly, a fő motívum – sejtem. Arról szól a mese, hogy éppen ezek a nagyon tervszerű, nagyon szabályos, a frázis legszorosabb értelmében az óramű pontosságával kivitelezett rituálék kellettek ahhoz, hogy a Birkás-életmű szabadon szárnyaló, az idősíkokat, a helyszíneket merészen, esetenként a fantasztikum határait súrolva váltakoztató, az élmények mélységeit és magasságait híven visszatükröző, játékos és mégis komoly, az apró motívumokból építgetve-csiszolgatva is formátumos univerzum legyen. A Pista világa. 

A harmadik, egyúttal utolsó tényező már mélyen szimbolikus – ugyanakkor nagyon konkrét is. Arról szeretnék morfondírozni és mesélni picit, milyen izgalmas, hosszú és kacskaringós út vezetett Birkás István korai, expresszív, loboncos, zabolátlan, megkockáztatom, dühös gesztusokkal operáló művészetétől a jelekig és jelképeig, a kunmaradasi emléknyomokig, az ősi, totemisztikus karaktereket idéző plasztikákig. És még arról is,  és hogy mennyire fontosak ebben a kiterjedt, sokrétű, emelkedett és mégis roppantul, de tényleg nagyon földközeli, már-már panteista univerzumban a jelek és a jelképek. (Na, ide kell még egy zárójel. Hadd köszönjem meg itt, pont itt a kiállítás címét Budai Viktória kurátornak: a Jelek a falakon  cím – telitalálat, frappáns és pontos summázata annak, amit a Birkás-kiállítás ígér, ígérhet.)

A morfondírozáshoz és a meséhez egy irodalmi alkotást hívok segítségül, azonnal meg fogják, meg fogjátok érteni, hogy miért pont ezt.
"Jelképek erdején át visz az ember útja,/ s a vendéget szemük barátként figyeli." Érdekes irodalomtörténeti adalék, és most picit hadd bújjon elő belőlem a tanár, hogy – mint egy inverz válságtünetként, az elidegenedést, elmagányosodást, atomizálódást ellensúlyozandó – éppen egy szimbolista költő, Baudelaire fogalmazta meg a letető legpontosabban a jelképek szerepét az életünkben. Előtte, mondjuk úgy, nem volt fontos, nem számított tényezőnek, természetes volt, mint a lélegzés vagy a tiszta víz nekünk, amíg nem fojtogatnak, amíg van, lehet a kert végében csordogáló csermely. Amikor már fojtogatnak és nincs, dehogy van, hogy is lenne, honnan is maradna csicsergő csermely, amikor ritka lesz, amikor váratlan lesz, meglepő, mint – hogy egy nagyon idevágó hasonlattal éljek – egy Birkás-festményen a vert fal darabja vagy a rozsdásodó zsanér, akkor lesz fontos, jelentős. Akkor lesz az, ami; jelképi jelentőségű.
A költemény műfaja szonett, nagyon zárt, rendezett, megkockáztatom, puritán műfaj, a poézis nagyvárosában a kockaház, egyet látunk, mindről tudjuk, hol a bejárat, a párkány, az ablak és a lépcső. Azonban a költemény címe: Kapcsolatok, és ha a címből indulok ki, akkor máris a világ létezhető legbonyolultabb létformájában találom magam – a kapcsolatok hálójában. Ahogy a világot, úgy benne énünket, létezésünket a kapcsolatok, kapcsolataink alakítják, olykor tudatosan, sokkal, de tényleg mérhetetlenül sokkal többször öntudatlanul; a találkozások, az elválások, a jó vagy éppen borzalmas emlékek, az üdítő, örömteli, boldogító pillanatok és a riasztó percek, együtt, külön, sokaságként, kettesben. Világunk egyúttal az én, te, ő, mi ti, ők világa is, és ez így jó, így van jól.
Hogyan is folytatja a költő? 
"Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak/ valami titkos és mély egység tengerén,/ mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,/ egymásba csendül a szín és a hang s az illat." Minden szava tűpontos, és azon túl, hogy váratlan élességgel definiálja a szinesztézia fogalmát, egyúttal visszarepíti az olvasót, hallgatót egy távoli, sosem volt, gyönyörű világba; a távoli visszhangok mindenségébe, ahol egyszerre fals és agyonrendezett, egyként ormótlan és súlytalan jelenünkkel szemben a titkos és mély egység tengerén ringatózhattunk. El tudják, el tudjátok képzelni, ugye?

Ebben a világban mozgott roppant otthonosan, és ebbe a világba enged bepillantást művein keresztül Birkás István, a Pista.

Jelhagyó művész volt, és alkotásaival jeleket, egyúttal pedig jelt is ad nekünk. Művei meghívnak benneteket is, legyetek a vendégei a világában – és a barátai, barátaim. 

Köszönöm a figyelmet! 

(Elhangzott Birkás István Jelek a falakon című kiállításának megnyitóján, a kalocsai Viski Károly Múzeum galériájában. A tárlat december 20-ig látható a Szent István király út 12-14. cím alatt, vasárnap és hétfő kivételével naponta 10-12 és 14-17 óra között. A remek fotókért Kuruczné Gál Krisztának jár hála és köszönet!)