Ahogy ígértük, és ahogy már ki is próbáltuk, határozott szándékaink szerint egyre többször adjuk át a Castellum.do hasábjait egy-egy téma avatott szakértőjének. Kettős céllal: egyfelől szeretnénk minél többször minél alaposabb elemzést/helyzetjelentést adni számunkra is fontos területekről, másrészt úgy érezzük, ezzel a megoldással is színesítjük a weboldal palettáját. Vendégszerzőnk, Kurucz Gergely karnagy írása a dunaújvárosi zenei élet, ezen belül is legkivált a kórusmozgalom jelenére fókuszál.
Írásomnak az "Egy gyakorló karnagy gondolatai Dunaújváros krízisben lévő kóruséletéről" alcímet adtam – őszintén remélem, hogy az összeállítás végére kiderül, miért.
Kezdjük egy rövid történeti visszatekintéssel, egyúttal címmagyarázattal: 2002-ben érdekes és sokszínű kiadvány jelent meg "...hogy itt is legyen muzsika" címen. A kötet az 50 éves Dunaújváros zenei életét dolgozta fel tematikusan, a kórusmuzsikától a szimfonikus zenén át egészen a város irigylésre méltóan gazdag könnyűzenei életéig. Jómagam Dunaújváros felnőtt kórusainak történetét összegeztem. Hol tartottunk 2002-ben? A Dunaújvárosi Vegyeskar ereje teljében volt, a két "új" csapat, a Viadana Kamarakórus és a Dunaújvárosi Főiskola Nőikara szakmai ázsiója pedig hihetetlen gyorsan fejlődött. Ugyanakkor – ezen akkor kicsit magam is meglepődtem – a fejezetet azzal zártam, hogy megjegyeztem, az utánpótlás kérdése roppent problematikus. "Az utánpótlás hiánya jelenleg a városi vegyeskart fenyegeti leginkább, de hasonló nehézségekkel küzd a nőikar és a Viadana is." Horváth Péter kollégámmal számos fórumon hangoztattuk, hogy komoly bajok lesznek középtávon – és bizony kaptunk ezekért a "jóslatainkért" hideget-meleget. Voltak, akik megharagudtak ránk, mások vészmadárnak tartottak bennünket.
A Viadana vendégszereplése a Salzburgi Dómban
Hol tartunk 2015-ben? A Dunaújvárosi Vegyeskar utánpótlásgondjai változatlanok, ha végigtekintek bizonyos szólamokon, ugyanazok az általam szeretett és tisztelt emberek jelentik a bázist, mint 25-30 éve. A kórust 1992 óta vezető Horváth Péter nemrég elhagyta az együttest. A nőikarról alig hallani valamit, az hírlik, megszűnt a kórus. A Viadana pedig, amelyben egykor 24-25 tag énekelt, jelen pillanatban énekegyüttesé varázsolódik vissza, jó esetben túléli e kritikus időszakot. Az egykor 13-14 fős férfikarból hatan maradtak.
Hogyan jutottunk el 2000-től, a Budapesti Kodály Zoltán II. Magyar Kórusverseny káprázatos sikerétől – ahol a verseny igazgatója, Hollerung Gábor a versenyt követő fogadáson úgy jött oda hozzánk, dunaújvárosi karnagyokhoz, hogy "Na itt a dunaújvárosi maffia" – odáig, hogy krízishelyzetbe került a dunaújvárosi kóruskultúra? Tanulmányomban erre a kérdésre igyekszem választ keresni. (E munkát eredendően nem szántam nyilvánosság elé; szerettem volna Cserna Gábor polgármester úrral egy négyszemközti találkozón megbeszélni a városi kórusélet aktuális kérdéseit – ám e találkozásra, úgy tűnik, nem kerül sor.)
A város kóruséletének szép felívelése kezdődött az 1990-es évek elején. Volt honnan elindulni, hiszen a Központi Énekkar (később Dunaújvárosi Vegyeskar) korábbi legendás karnagya, Székely István kifejezetten magas nívójú énekkart hagyott örököseinek. Szegediné Tóth Ildikónak és főleg Horváth Péternek köszönhetően a Dunaújvárosi Vegyeskar jelentősen megfiatalodott. A rutinos, hihetetlen nagy tudással (és hanggal) rendelkező tagság mellett megjelentek középiskolások és egyetemisták, akiknek volt kiktől és volt mit tanulniuk. Idővel "trendivé" vált kórusban énekelni. A vegyeskaron belül pedig voltunk néhányan, akik összejártunk énekelni, "kamarázni". Ekkor még működött a temetői kórus is. Nagyon sokszor hívtak minket gyászszertartásokra énekelni, szomorú, hogy az együttes gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt. Aztán néhány lelkes fiatal jóvoltából (Magyar Róbert vezetésével) létrejött a Novem et Unus kórus. Megvannak a próbanaplók: volt, hogy napi (!) 3-4 órát (!!!) próbáltunk, és alkalmanként csupán nyúlfarknyi ütemeket csiszolgattuk – a tökéletességig. Láthattuk, mit is jelenhet a profizmus. És éreztük: bár szeretjük a vegyeskarban folyó munkát, másra, többre vágyunk. A Novem et Unus felbomlását követően megszületett a Viadana, s talán hasonló indíttatásból jött létre a Könyves Ágnes által alapított és vezetett nőikar is. A kilencvenes évek végén tehát három magas színvonalú felnőtt kórusa volt a városnak. Mivel a karnagyok igen jó emberi-szakmai kapcsolatban álltak egymással, az egészséges – és ösztönző! – rivalizálás ellenére igen sok közös koncert született ez időben, és számos átfedés is volt a kórusok között. Jó volt a közeg, amiben dolgoztunk. Szerettük és tiszteltük egymást, rengeteget tanultunk, félelmetesen sok zenét hallgattunk. Lehetett és volt is jövőképünk.
A rendszerváltozást követően a város vezetése amúgy is támogatta a város komolyzenei életét. Emlékszem, milyen remek hangversenyek voltak az Uitz Teremben, az Intercisa Múzeumban és a csodálatos atmoszférájú múzeumkertben, amely sajnos rég megszűnt koncerthelyszín lenni, a Bartókban – a hazai zenei élet megannyi világhírű művésze megfordult nálunk az Amadindától Onczay Csabán át Lakatos Györgyig. A Dunaújvárosi Zenei Egyesület zenekara – amely a városban élő és az innen elszármazott muzsikusokra épült – egyre ütőképesebb együttessé vált Horváth Dénes vezetésével, koncertjeik rendre telt házakat vonzottak. Többször zenéltek együtt a városi kórusokkal is – például a Horváth Péter vezette móriczos fiúkórussal és a Dunaújvárosi Vegyeskarral is (Vivaldi: Gloria, Mozart-motetták, Schubert: G-dúr mise). Úgy gondolom, a város történetének legnívósabb oratorikus hangversenyei is a kilencvenes évek végén-kétezres évek elején zajlottak (Dvorák: Stabat mater, Orff: Carmina Burana, Verdi: Requiem). Magától értetődőnek tartottuk, hogy a döntéshozók – például Almási Zsolt polgármester úr és a kulturális bizottság tagjai – rendre ott ültek a közönség soraiban.
Csúcson a Dunaújvárosi Vegyeskar - tomboló siker Llangollenben
Valójában még a kétezres évek elején sem volt okunk a panaszra. A kórusokat megfelelő intézményi háttér segítette. Az évről évre kiírt kulturális pályázatokon túl a város vezetősége megtalálta a módját, hogy gesztusokat gyakoroljon a muzsikusok felé: egy-egy inspiráló külföldi út nagyvonalú támogatása mellett igyekeztek kihasználni a testvérvárosi kapcsolatok adta lehetőségeket. Saját tapasztalatokról tudok beszámolni: a Viadana az önkormányzat támogatásának köszönhetően jutott el Ciprusra (igaz, ennek az volt az ára, hogy le kellett mondjunk egy operaprojektről, de összességében vállalható csere volt: a város szegényebb lett Purcell Dido és Aeneas című operájának bemutatásával, a kórus viszont gazdagodhatott egy ciprusi kórusfesztivál élményével). Előfordultak meghökkentő esetek is: furcsa módon köteleztek minket egy linzi kórusversenyen való részvételre. Bár e "kötelezés" szakmaiatlan volt, hiszen egy kis létszámú kamarakórusnak nem épp ideális terep Bruckner műveinek világa, ugyanakkor életünk egyik legszebb szakmai sikerét jelentette ez a verseny. Szintén diplomáciai kiküldetés volt a lengyelországi utazásunk. Akkor furcsálltuk a szürreális módot, ahogy kiküldtek minket – utólag hálásak lehetünk, hogy egyáltalán gondoltak ránk.
Ezzel együtt egyre ritkábban láttunk a koncerteken városvezetőt, kulturális bizottsági tagot – de azért egy-egy jelentős eseményen megjelentek a városunk elöljárói. Muszáj leírnom: utoljára 2007 decemberében volt jelen városvezető önálló Viadana-koncerten: a kórus tízéves jubileumi hangversenyét megtekintette dr. Kálmán András polgármester úr.
Az utóbbi évek azonban súlyos recesszióról szólnak városunk komolyzenei életében (a Mága Zoltán-féle esztrádműsorokat őszintén szólva nem sorolom e körbe). A következőkben csak a kóruséletet érintő problémákra koncentrálok – így is elég terjedelmes lesz a lista. Mivel jómagam elsősorban a Viadana vezetőjeként élem át a jelenlegi krízist, a legtöbb példát e kórustól fogom említeni. A kérdés tehát: hogyan jutottunk el odáig, hogy a város felnőtt énekkarai a túlélésért küzdenek?
1. Az utánpótlás kérdése
Bár másfél évtizede jól érzékeltem, hogy a terület problematikus, valójában tévedtem néhány ponton. Mert ugyan tolongás nincs (ami azért egy ének-zenei általános iskolával bíró 46 ezer fős megyei jogú városban gond), azért utánpótlás akad. Többen tehetségesek is. Viszont a korszellemből fakadóan nincs kitartás a fiatalokban, miután jó kóristákká válnak, a legtöbben elhagyják az együtteseket. Az a fajta "klubhűség", ami a Dunaújvárosi Vegyeskarban vagy a Viadana néhány tagjában megvan – ma már elképzelhetetlen. 18-20-40 évig kitartani egy kórusban? Szinte lehetetlen. Mindezért nem okolhatjuk a Z-generációt, csak épp nehéz tudomásul vennünk, hogy számukra mást jelent a közösség, a felelősségvállalás fogalma. Így hát hiába jönnek néhányan a Széchenyiből, Bánkiból vagy a Rudasból – e három középiskola jelenthetné az utánpótlás-bázist –, azt tapasztaljuk, hogy egy-két év után elhagyják az együtteseket, hiszen egyetemistaként már nem igazán hajlandóak visszajárni a számukra ingerszegény Dunaújvárosba.
Az utánpótlás-nevelés helyzete nem egyszerű. A városban munkálkodó énektanárok jó részét korábban talán túlságosan is vehemensen támadtam. Ma úgy gondolom, hogy többségük nehéz körülmények között és nagyon sokat dolgozik, az ének-zene a tantárgyi hierarchia legalján van, ugyanis sokan nem fogják fel, hogy az (és a kórusban éneklés) milyen fontos kompetenciákat erősít. Hogy fegyelemre nevel. Csapatszellemre (ez egy individualista társadalomban nem divat, ugye). Alkalmazkodásra. Fejleszti a szépérzéket. Ízlést formál. Amikor az ének-zenei általános iskolában dolgozó kolléga arról panaszkodik, hogy kóruspróba helyett edzésre viszik a szülők a gyereket, nehéz mit mondani. Ugyanakkor sok kollégámmal még soha nem találkoztam városi hangversenyen (ma már persze ilyenek alig vannak), nem látom, hogy propagálnák diákjaik között ezeket az alkalmakat, egyáltalán: elég kevés megszállott zenepedagógust látok Dunaújvárosban. Többször hirdettünk például nyílt próbákat, tartottam beszélgetéseket városunkból elszármazott zeneszerzőkkel – mindössze egy-két kollégával találkoztam csupán ezeken a rendhagyó eseményeken. A pedagóguskoncerten néhány énektanár a saját műsorszáma után hazamegy. Az énektanárok maguk nem énekelnek felnőtt kórusokban. Sorolhatnám. Márpedig jó példa nélkül hogy várjuk el a fiataloktól, hogy az amatőr kórusmozgalom soraiba jöjjenek?
Tengerentúli fellépés - a Dunaújvárosi Egyesített Kórus New Yorkban
2. A fiatalok és Dunaújváros
A Viadanát elhagyók jelentős része azért nem jár már az együttesbe, mert elköltöztek a városból. Sokan az országból is. És eszük ágában sincs visszajönni – már az egyetemi évek alatt sem igazán jönnek haza, de diplomásként még annyira sem. Úgy gondolom, a város vezetésének el kellene gondolkodnia azon, hogy a jelenlegi agyelszívást miként lehetne megállítani. Hogyan lehetne itt olyan vonzó szellemi-kulturális közeget kialakítani, ami visszavonzza az innen elkerülő fiatalokat. Ehhez nagyon kevés a Parázs-varázs egyszeri forgataga, az éves rendszeres Quimby-karácsony vagy a hihetetlen színvonaltalan karácsonyi kirakodóvásár. Érdemes lenne facebook-posztokat olvasgatni, miként vélekednek a fiatalok a városról: "halálváros" (!), szellemi sivárság, sorolhatnám. Kérdés: az egykori "fiatalok városa" miért nem épít arra, hogy az innen elszármazott emberek alapjáraton szeretik (szeretnék) városukat, máig hihetetlenül – és olykor megmagyarázhatatlanul – erős a dunaújvárosiak lokálpatriotizmusa, kohéziós ereje. Mindezekre építve szerintem lenne értelme elgondolkozni azon, hogy miként lehetne visszacsábítani ide az innen elszármazott fiatalokat.
3. A városvezetés és a kórusok
A városvezetők jelenlegi megnyilvánulásai számomra azt sugallják, hogy számukra a kultúra támogatása a különböző nagyrendezvények (Parázs-Varázs, Dudik, Rockmaraton) szponzorálását jelenti. Furcsa megélni, hogy a városhoz hűségesen ragaszkodó helyi amatőr és professzionális művészeket, akik itt maradtak, itt alkotnak, mennyire nem becsülik – sem erkölcsi, sem anyagi értelemben. Persze, az innen elszármazottakról sem igen vesznek tudomást. Az ugyan mindenképpen örömteli, hogy hosszú évek kényszer(?)szünete után ismét lehetőség adódott közművelődési pályázatokat benyújtani – de egy nemzetközi szinten mozogni tudó és szándékozó kórus esetében az elnyerhető összegek meglehetősen csekélynek mondhatók.
Sokan felkaphatják a fejüket a nemzetközi mérce említésére – pedig túlzás nélkül így van. Meglehet, a klasszikus zene – és ezen belül a kórusművészet – a városvezetés számára valami furcsa szubkultúra, ez nem is probléma; de be kellene látniuk, hogy a magunk területén mi nemzetközi színvonalon tudunk teljesíteni, és van közönségigény is a műfajra – ezt igazolják az együttesek telt házakat vonzó hangversenyei. És bizonyítanak a versenyeredményeink is: a Dunaújvárosi Főiskola Nőikara például Grazban vagy Debrecenben, a Viadana Budapesten és Linzben igen rangos nemzetközi versenysikereket tudhat magáénak. Tény az is, hogy a világ számos jelentős koncerthelyszínén arattunk komoly szakmai sikereket – csak néhány példa: Dunaújvárosi Vegyeskar: Llangollen, Carnegie Hall, Viadana: salzburgi dóm, linzi Brucknerhaus. Mindhárom felnőtt kórus számtalanszor megtapasztalta azt is, hogy hazánk más településeinek vezetői miként viszonyulnak kórusaikhoz. Megannyi fesztiválon, találkozón döbbentünk rá Veszprémtől Székesfehérvárig, Váctól Egerig arra, hogy milyen érzés, ha a döntéshozók szeretik és ismerik az ott működő együtteseket. De nem is kell olyan messzire menni: mindhárom dunaújvárosi együttes rendszeresen fellép Mezőfalván, és látjuk, a polgármester úr milyen szeretettel gondoskodik a település nőikaráról; a Dréta Antal Kórustalálkozót követő állófogadás pedig országos szinten is párját ritkítja.
Mindezek nyomán érdemes kicsit utánanézni, hogy egy-egy önkormányzat büdzséjében milyen tétel jár (és jut!) a kórusoknak. Sok helyütt persze hasonlóan nehéz helyzetben küszködnek az együttesek, de a 60 ezer fős Veszprémben például 2014-ben Veszprém Város Vegyeskara 4 millió forint, a veszprémi Liszt Ferenc Kórustársaság pedig 2 millió forint önkormányzati támogatást kapott. A veszprémi példában szereplő tételek nem egyedi és főképp nem egyszeri juttatások: 2011-ben ugyanezen kórusok éves támogatása 5,2 illetve 3,8 millió forint volt!
Demagóg fogás külhoni példákat hozni, de mivel sokat láttunk, hadd említsek irigykedve csupán egy területet: óriási élmény volt számomra nívós próbatermekben dolgozni Limassoltól Salzburgig. Megtapasztalni, milyen, ha van tér. Van akusztika. Minőségi zongora. Kottapult. Kényelmes székek az énekeseknek és a karnagynak. Teremnyi kottatár. (Jó dolog néhány órában álmodozni.)
Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy vannak periódusok egy-egy település életében, amikor a kulturális szféra támogatottsága háttérbe szorul. Ám ekkor is volna lehetősége a helyi döntéshozóknak az együttesek megsegítésére – gondolok itt a pályázati figyelésre, esetleg segítségnyújtásra a pályázatírás terén, esetleg arra is, hogy építeni lehet testvérvárosi kapcsolatokra. Vagy annak felismerésére, hogy egy-egy kórus meglévő kapcsolataira egy okos önkormányzat építeni tud(na), ha akar(na). De már annak is örülnénk, ha beülne egy-egy döntéshozó a hangversenyeinkre, hogy érezzük: figyelnek ránk. Kérdésem: mi alapján dönt napjainkban bárki az együttesek támogatásáról úgy, hogy nem járnak koncertekre?
Gyakori kérdés a döntéshozók (és a szponzorjelöltek) részéről: mit kap a város (a támogató) cserébe? Nem túl nehéz a válasz. Ezek az együttesek az elmúlt években sokkal többet adtak a városnak, mint amennyit kaptak. Szemben a százmilliókkal támogatott, jelenleg NB II-ben szereplő futballcsapatunkkal, a város énekesei eljutottak Európa számos országába és az Amerikai Egyesült Államokba is (többek között a komolyzene fellegvárába, a New York-i Carnegie Hallba)! Focihasonlattal – mostanság erre nagy szükség van: mintha a DPASE a Barcelona arénájában játszott, mi több, győzött volna. Ezek az együttesek ugyanis mindenhol megmutatták, hogy egy jobb esetben csupán ismeretlen nevű magyar kisváros milyen irigylésre méltó zenei kultúrával bír. Llangollenben Kodály Mátrai képek című művét követően a kórusversenyen részt vevő sokezres tömeg hangos ovációval jutalmazta a csúcsformában éneklő Dunaújvárosi Vegyeskart. Ciprusra szándékosan azért hívták a Viadanát, hogy a régió ciprusi és görög kórusai meghallgassák, mit tud egy Kodály országából érkező együttes. Finnországban mindhárom Viadana-turné során kiemelten foglalkozott velünk a média, illetve koncertjeinkről rádiófelvételek készültek. Salzburgban a dóm zenei igazgatója, Czifra János professzor (amúgy Mozart kései utódja) személyesen foglalkozott két napon keresztül a kórussal. A nagyváradi püspök úr általunk tudta meg, hogy merre is van Dunaújváros.
A fentiek fényében nemcsak szomorúnak, de egyenesen szégyenletesnek tartom, hogy e sok-sok meghívást immár egy évtizede egyáltalán nem lehet viszonozni, ugyanis az együttesek azt érzik: nincs mögöttük olyan stabil gazdasági háttér, amely segítené őket. Mindeközben ide kívánkozik egy újabb nem túl távoli példa: Székesfehérvárott tavaly a kórus-világranglista (amelyen amúgy még mindig jelen van a Viadana, noha 6 éve nem indultunk nemzetközi versenyen, de ez már teljesen lényegtelen) két TOP 10-es együttesét látta vendégül a város vezetősége. Élmény volt részt venni ezen a koncerten, és őszintén nagyon sajnáltam, hogy Dunaújváros Megyei Jogú Város vezetői nem tapasztalhatták meg, miként bánik a "szomszéd vár" a város megannyi jeles énekkarával.
Sikeres kórusverseny - a nőikar diadala
A döntéshozóknak meg kellene érteniük végre: a "kis pénz – kis foci" igazsága a művészetek világára is igaz (illetve ott valóban igaz). Kis pénz – kis kórusélet. Lássunk tisztán: hosszú távon a kórusélet működtetését sem lehet pusztán a tagság hivatástudatára építeni. Mi motivál? A versenyek, a találkozók, a bel- és külföldi utazások, a workshopok. Ha egy kórista tudja: az évadban rangos hazai és külhoni fellépések várnak az együttesre, ha tudja, hogy lehetséges előre tervezni – vállalni fogja talán a rendszeres próbára járást akkor is, ha esetleg már elkerült Dunaújvárosból. De – szemben az amúgy nem kis pénzből élő labdarúgókkal – a kórusénekesek nem igazán jól kereső emberek: tanulók, pedagógusok, kétkezi munkások (vagy épp a vegyeskarban: nyugdíjasok). Ebből eredően inkorrekt elvárás, hogy bár rendre fellépnek a városi eseményeken, a város hírét viszik sokfelé, heti 4-5 órát próbálnak, még ők fizessenek e tevékenységért. Ha a városnak szüksége van a kórusokra, akkor muszáj szót érteni az együttesekkel, és megtalálni a módját a jelenleginél bőkezűbb, átgondoltabb, tervszerűbb és ebből fakadóan hatékonyabb támogatásra. Ha nincs szüksége kórusokra – ami amúgy szembemegy az országos politika diktálta trenddel (lásd Balog miniszter úr megjegyzését a mindennapos éneklés iránti igényről) – akkor pedig mondják ki: kár erőlködnötök, ennyi volt.
Dunaújvárosi énekesek a Carnegie Hall színpadán - ettől tényleg nincs följebb!
4. Mit tehetnek a kórusok?
A karnagy kollégákkal elég sokat beszélgetünk a fennálló problémákról, ezért tudom, hogy a gondjaink hasonlóak – és eszem ágában sincs mellékkörülményként említeni a saját feladatainkat és saját felelősségünket.
A megmaradt két kórus tagjainak meg kell érteniük: változásra van szükség. Ha továbbra is szeretnénk, hogy megmaradjon e szép hivatásunk, változnunk kell. Türelmesnek lenni az érkező új tagokkal. Segíteni őket. Sokszor ez nagyon nehéz, hiszen akinek a kisujjában van Kodály Szép könyörgése vagy a Baráti kör, nehezen érti meg, minek még próbálni – azért, mert az újonnan csatlakozónak nem megy. El kell hinnetek, hogy nekünk, karnagyoknak sem felemelő élmény milliomodszorra próbálni e műveket (bár az is igaz, hogy ezerszer vezényelt művekben is találni lehet rossz berögződéseket). De az alaprepertoár részét képezik, és muszáj. Az idős, rutinos énekeseknek emlékezniük kellene arra, hogy ők is voltak kezdők, fiatalok.
Demoralizáló a sok késés és fegyelmezetlenség, az alázat hiánya is. Ha egy próba 19 órára van kiírva, akkor az nem 19 óra 23 perc, hanem 19 óra.
Azt is meg kellene érteni, hogy az utánpótlás-toborzás nem csupán a karnagy (illetve az elnökség) feladata, hanem: mindenkié. Érthetetlen, hogy nem evidencia mindenki számára annak megosztása, hogy az adott együttes új embert keres. Úgy gondolom, a szponzorkeresés egyre lehetetlenebb feladat, de azt látom, a legtöbben meg sem próbálkoznak vele. Úgy gondolom, sokan nem tudják elképzelni az életüket a kórusban éneklés nélkül. Éppen ezért lenne most, e krízishelyzetben különösen fontos az, hogy ne csupán a próbákba és koncertekbe fektessünk sok energiát, hanem az olyan kellemetlen "háttérmunkákba" is, mint a toborzás, az új tagok betanítása – vagy épp a szponzorkeresés amúgy valóban nehéz, esetenként valóban kudarcos folyama.
"...hogy itt is legyen muzsika"
Kíváncsian várom karnagy kollégáim, énekes társaim és a kultúrabarát közönség véleményét éppúgy, mint a döntéshozókét!
Kurucz Gergely
A Pro Cultura Intercisae-díjas
Viadana Kamarakórus karnagya
(A bevezetőben említett ígéretről itt olvashatsz, első külsős tematikus összeállításunkat – a világítás-korszerűsítés sikerületlenségéről – itt találod!)
