Perkáta: még néhány gondolat a Horthy-szobor állításának meghiúsult tervéhez
Izgalmas gondolatfutam, történelmi tények sorával pettyezve – mint az köztudott, a közelmúltban "magánszemélyek kezdeményezésére" Perkáta Nagyközség Önkormányzatának támogatásával szobrot kívántak állítani Horthy Miklósnak. A terv meghiúsult, de a történet így sem tanulságok nélküli. Dr. Nagy Viktor vendégposztja.
Mi lehet a gond egy Horthy-szoborral, kérdezheti a laikus böngésző, mondván, a történelmi múlt emlékeinek ápolásába bőven beleférhet a perkátai terv.
Hát éppen ez a gond; nem fér bele!
Nevezetesen ugyanis egy olyan történelmi személyiségnek kívántak szobrot állítani, akinek regnálása idején – egészen konkrétan 1941 nyarán – a magyar hatóságok közreműködésével 16-18 ezer zsidó származású személyt toloncoltak ki Magyarországról az akkor már Németország által megszállt Galíciába embertelen körülmények között (marhavagonokban, szinte mindenféle ellátás nélkül szállítva őket). A kitoloncoltak nagy részét 1941. augusztus végén lemészárolták a Kamjanec-Pogyilszkij mellett állomásozó SS-alakulatok és ukrán milicisták. Történelmi tény, hogy ez volt a holokauszt első olyan tömeggyilkossága, amelyben az áldozatok száma öt számjegyű...
A kormányzó felelőssége egyértelműen kimutatható a magyarországi zsidóság deportálásában is.
Ehhez mérten a szó legszorosabb értelmében tébolyda, hogy sajtóhírek szerint Perkáta Nagyközség Önkormányzata a szoborállításra kiadott engedélyt “a szólásszabadsághoz és a szabad véleménynyilvánításhoz való jogra” hivatkozva adta meg.
Nagyon fontos alapelv ugyanis, hogy ezek az alapjogok nem korlátlanok – csak addig érvényesülhetnek, ameddig nem irányulnak mások emberi méltóságának, valamint a magyar nemzet és/vagy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának megsértésére.
Álláspontom szerint a zsidóság a magyar nemzet szerves részét képezi – a szoborállítás szándéka (igen, már a felvetés is!) egy vallási közösség méltatlan megtámadásán túl az egész nemzet arculcsapásaként minősíthető.
Ha egészen közel megyünk a témához, konkrétan a lokális jellemzőket is figyelembe vesszük, még döbbenetesebb következtetésekre juthatunk. A „helyi ügy" drámai felhangját éppen az a tény adja, hogy az 1941-es népszámlálási adatok szerint az akkor az Adonyi Járáshoz tartozó Perkátán 39 fő vallotta magát izraelitának (ők mindannyian – az adonyi, a rácalmasi, a baracsi, az ivancsai és a pusztaszabolcsi zsidósággal egyetemben – az Ercsi Izraelita Hitközség tagjai voltak). Beszédes adat, hogy a holokauszt borzalmait követően a hitközség nem alakult ujjá, a perkátai zsidóság emlékét pedig – a fentebb felsorolt településekhez hasonlóan – csupán a néhány tucat sírkövet számláló Perkátai Izraelita Temető őrzi.
Ennyi maradt.
A tervek – nem utolsósorban a tervet egybehangzóan elítélő országos sajtóvisszhang nyomán – helyben is nagy vihart okoztak, és örvendetes fejleményként értékelhető, hogy a település józanabbik fele aláírásgyűjtés formájában fejezte ki tiltakozását az eszelőt ötlet ellen. A tervek meghiúsulását az is segíthette, hogy a tekintélyes Raoul Wallenberg Egyesület szintén írásban tiltakozott a valahai kormányzó perkátai szobrának felállítása ellen.
Az eredmény a józan többség diadalával végződött: Perkáta képviselőtestülete a lakossági nyomás és a tiltakozások hatására visszalépett a kezdetben hangsúlyozottan a szoborállítást támogató döntéstől.
Mindezek nyomán csak abban bízhatunk, hogy a tervek korábbi engedélyezése nettó butaságra vezethető vissza – és nem szándékos Horthy-kultusz építés állt a döntéshozói ámen hátterében.
Mindezek után hadd kívánjak sok sikert Káloz településének és lakóinak a szobor ottani felállításának megakadályozásához!
(Dr. Nagy Viktor egykori dunaújvárosi jogtanácsos, több osztrák es magyar segélyszervezet menekültügyi szakjogásza, emellett nevéhez fűződik többek között a Rácalmási Izraelita Temető ötven éves elfeledettség utáni megmentése és helyreállítása; az összegzéshez mellékelt fotók a szerző felvételei!)