Költészet, ünnep: Kálnay Adél lett a Quasimodo költőverseny fődíjasa

Parádés dunaújvárosi vonatkozású eredménnyel ért véget a Salvatore Quasimodo Költőverseny, hiszen a nagy olasz lírikusról elnevezett megméretés emlékdíját – lényegében a viadal legjelentősebb elismerését – Kálnay Adél nyerte. Bónusz a Castellumon: olvasd el a díjazott alkotást!

Kálnay Adél Ami marad című versével nyerte el idén a Salvatore Quasimodo Emlékdíjat, adta hírül a versenyt rendező Balatonfüred város hivatalos honlapja. A megméretés legnagyobb elismerését érdemelte ki a városunkban élő József Attila-díjas alkotó; Zsávolya Zoltán különdíjban részesült, Nádasdy Ádám nemzetközi életműdíjat, míg Tolnai Ottó életműdíjat kapott.
A jubileumi, 25. Salvatore Quasimodo Költőversenyre mintegy kétszáz, köztük több külföldi pályázó nevezett, a megméretés léptékére jellemző, hogy a szakmai zsűri mintegy négyszáz művet bírált el. 
Az ünnepélyes díjátadót a Szent Miklós hajó fedélzetén rendezték, ahol a Balaton értékeinek és sajátosságainak méltó irodalmi bemutatását szolgáló Bertha Bulcsu emlékdíjat is átadták. A Tagore sétányon álló Quasimodo szobornál tartott hagyományos megemlékezésen Görgey Gábor mondott beszédet. A költőverseny egyik alapítója a kulturális nyitottság fontosságát hangsúlyozta. 
A rendezvény a jubileumi gálaműsorral zárult. A gálaesten Franco Cajani költő és művészettörténész, a költőverseny alapítója vehette át a város legrangosabb elismerését, a Balatonfüred Díszpolgára címet.

Természetesen szívből gratulálunk a díjazottnak – és Kálnay Adél jóvoltából egy bónusz ajándékkal is szolgálhatunk; az alábbiakban a Castellum böngészői is olvashatják a díjazott verset:

Kálnay Adél

Ami marad

A kezét látom, mindig a kezét,
elgörbült, bütykös ujjait,
a pergamen bőr alatt
tekergő kékeslila eret, s
érzem, kissé nyirkos,
hűvös a tenyér,
nem szorít már, 
nincs benne erő.
Fogom, csak fogom és
dörzsölöm és kulcsolom
a lanyha ujjakhoz az ujjaim,
nézem a csuklót, 
a ráncos kézfejet,
igen, lüktet, dolgozik 
még a szív, istenem, 
mire képes, milyen 
elszántsággal élteti 
még a testet, ami 
élni  már nem kíván. 
Tudtam, hogy egyszer 
eljön ez, hogy lesz ilyen. 
Az ész mindent tud, 
az ész mindent elfogad. 
Csak a … mi is? 
Ami nem ész, az lázad, 
az omlik össze.
Még nem sírok, 
az sokkal később lesz, 
most erősnek kell lenni, 
mondom, el kell engedni, 
segíteni, hisz ez jár neki, 
a kölcsön visszajár, 
ő is segített érkezni, 
ő is, ő is, ő is . . .
A kezét látom, mindig a kezét,
meg tudsz szorítani, kérdezem,
s igen, ért engem, megteszi,
gyöngén, szinte észrevétlen, 
itt van még, tud rólam, 
de dolga van, végig kell 
csinálni ezt az utolsót, 
s  ő mindig mindent 
annyira jól akart . . .
Órák telnek el, s a kéz 
még mindig él, van lüktetés, 
van apró moccanás, 
néha mintha már nem, 
de aztán mégis.
Jaj, meddig tart ez? 
Az ész szelíden sürgeti, 
csak bátran, no, 
csak ügyesen . . .
Az ember már 
eléggé  felnőtt ehhez, 
 mondhatnám öreg, 
biztatom magam,
vannak, akik már az 
én korom sem élték meg, 
nemhogy kilencvenet. 
Ez persze, mindegy most, 
nem is számít, csak 
össze-vissza jár az agy . . .
A kezét látom, mindig a kezét,  
vén fa gyökerei erőtlen ujjai,
makacsul akaszkodom közéjük, 
kulcsolódjunk, fonódjunk, 
váljunk eggyé megint . . . 
Átvillan, hogy nem 
fogtam eleget, hogy 
bármennyit fogtam, kevés . . . 
Jaj, hogy kell ezt, 
hogy kell ezt végig. . . 
Megint csak magamra 
gondolok, s mérgelődöm, 
önző vagy, mondom,
anyád most megy el, 
ez nem  a te pillanatod, 
ne sajnáld magad,
ez az ő nagy pillanata, 
a távozásé, a szabadulásé,
mit is tudna kezdeni már 
ebben az elkopott ruhában, 
ebben az összetöpörödött, 
használhatatlan testben, 
amiben szemtelenül és 
hiábavalóan kering az
egyre sűrűbb, sötét 
anyag, s pumpál az 
érzéketlen szív, ez 
a makacs izom. 
A kezét látom, mindig a kezét,
s látom, végre elernyed, 
abbamarad az ostoba lüktetés, 
s innentől csak a csend, 
csak a rend, ahogy 
lennie kell, 
az marad.

(Forrás és fotó: balatonfured.hu – a díjazott verset a nagydíjas költő engedélyével közöltük!)