Nyerkiné Alabert Zsuzsanna : "... elhagyom a várost..."
Szomorú, de igaz: több évtizedes munkája után elhagyja a Rudas középiskola közösségét az intézmény ikonikus tanár-személyisége, Nyerkiné Alabert Zsuzsanna. A "Rudi" eddig örökös kémia-fizika szakos tanereje, húzóembere, néhány évig nevelési igazgatóhelyettese bepakolt fekete Suzukijába, és az új tanévet már máshol kezdi. Legyen e poszt virtuális búcsú a sok ezer (ex)rudasos diáktól. Interjú, az évtizedes ismeretség okán tegező formában.
– Ennyi volt?
– Ennyi. Nem lehet széllel szemben. A természettudományos tanítást gyakorlatilag lenullázták az új szakgimnáziumi rendszerrel – mert bár a komplex természettudományos szemlélet kialakításának lenne létjogosultsága, ha az ténylegesen komplex, projekt alapú, a természeti jelenségek sokoldalú vizsgálatáról szólna.
Sajnálom, mert 31 éve az 31 év. Ennyit töltöttem volt iskolám falai között. Az alkalmankénti kudarcok mellett sok sikert is elkönyvelhettem. Volt tanítványaim sikerei, vegyész, radiológus doktorátusok azt mutatják, hogy nem haladtunk rossz irányba. Meg kellett tanulni, hogy nem feltétlenül az OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny) sikere lehet a célunk, hanem inkább az olyan megméretések, amelyeknél a kreativitás, a csapatmunka a siker titka. Ezért tudtak a tanítványaim rendszeresen a Junior Mérnök verseny országos döntőjébe jutni, vagy – sokszor legyőzve a gimisekkel szembeni esélytelenség démonját is – megnyerni az Országos Komplex Természettudományi Csapatversenyt a múlt évben. Azt, hogy ez nem egyszeri kiugrás, véletlen volt, fényesen igazolja, hogy most is van döntős csapatom. Illetve már: csapatuk. De e mlítek mást: még a legelején kapcsolódtunk a Kutató Diákok mozgalmához, és rendszeresen volt olyan tanítványom, aki önálló kutatómunkán dolgozott. Ennek köszönhetően ismerik a rudasos diákokat akár a Veszprémi, akár a Dunaújvárosi Egyetemen is. Lehet mondani, hogy a sikeres diák nagy számok törvénye alapján magától is kiválasztódik – lehetséges, mert tanévenként 350- 400 diákot tanítani, valóban irtózatos nagy szám.
– A bemutatott, rózsásnak nem nevezhető helyzet általános kor-és kórkép. Máshol jobb lesz?
– Remélem, igen. De hadd idézzek inkább egy 2013-as újságcikkből: "Távol álljon tőlem, hogy kéretlen pályaorientációs tanácsokat adjak, de a tény az tény: a magyar pedagógia legnemesebb hagyományai azok, amelyek hagyják, segítik zsenivé válni a lángészt. Éppen úgy, mint ahogy annak idején a helyben problémásnak tartott Wekerle Sanyikából is az akkor forradalmian modernnek számító fehérvári ciszter gimnázium segített kibontakoztatni a tálentumot." A Lánczos Kornél Gimnáziumról (LKG) írta ezt a Fejér Megyei Hírlapban Klecska Ernő – és most éppen oda tartok.
– Ismered az LKG-t vagy teljesen új közegbe kerülsz?
– Ismerem, bár egészen más oldalról. A barátnőm régóta ott tanít. Kisebbik gyermekem (Nyerki Emil, egy hónapja nagyot futott vendégposztban ő tudósította műhelyünket a müncheni lövöldözésről) oda járt középiskolába – eredményességüket számomra gyermekem sikerei bizonyítják legfényesebben. Több projektben dolgoztunk már együtt, de nyílván ez más szituáció lesz. Nagyon várom; más közeg, más szemlélet, más elvárás – hatalmas kihívás lesz, de nagyon szeretem a hatalmas kihívásokat! (nevet)
– A facebook-lapod olvasva azért volt más kapcsolat is az intézménnyel.
– Ja, a "Cserebogár-díj"? Szent igaz: férjem, Dr. Nyerki Emil szent meggyőződése, hogy "lökött" gyermeke középiskolai sikereiben az intézménynek, az ott tanító tanároknak oroszlánrésze volt. Ezért alapított egy üvegből készült cserebogárplakettel és némi pénzmaggal járó díjat – ezt az elismerést az LKG tantestülete ítéli oda négy éven keresztül a tehetségesnek tűnő alsóéveseknek. Hadd lássuk, "miből lesz a cserebogár"?
– Kanyarodjunk vissza a te pályádra: ha hivatalos összegzést kellene készíteni a Rudasban eltöltött több mint három évtizedről, hány oktatott gyerek, hány rangos elismerés lenne a mérlegben?
– Nagyon sok diák fordult meg a kezem között, közel tízezer. Már a volt tanítványaim gyerekeit is tanítottam – ez először szó szerint sokkhatásként ért, én kevésbé éreztem az idő múlását. Nem panaszkodhatom. Elismerték munkámat. Minden kitüntetésemnek nagyon örültem. A teljesség nélkül: Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkereszt 2002, Gimnáziumért Emlékplakett (LKG) 2013, Bonis Bona Kiváló Tehetséggondozó Díj 2013, Ericsson Díj 2015. Büszke vagyok azokra az elismerésekre, amelyeket volt iskolám kapott – és amelyekért sokat tettem. Ilyen például az Örökös ÖKO-iskolai cím, vagy az, hogy Akkreditált Kiváló Tehetségpont lett a Rudas idén már másodszor, de büszke lehet az iskola a Kistérségi Innovációs Díj elnyerésére is.
– Ebben a sorban van olyan, amire különlegesen büszke vagy? Esetleg valami másra?
– Az elismerésekét megdolgoztam, megdolgoztunk, remek közösség és nagyszerű pályatársak egész sora fémjelzi a Rudas elmúlt évtizedeit – vagyis az elismerések között nem szeretnék súlyozni, mérlegelni. Mindegyik értékes, mindegyik másért fontos. Van egy tényező azonban, ami mindenek felett áll – jelesül az, hogy volt tanítványaim egy részével a mai napig tartom a kapcsolatot. Táboraink egyik legnagyobb támogatója az a diákom, akit anno negyedik év végén megbuktattam fizikából (pedig az osztályfőnöke is voltam, és a legritkábban bukik a "saját" gyerek), jelenleg utasszálllító repülőgép kapitányaként dolgozik. Ő azt idézte föl, hogy annyi mindenre emlékezett fizikából, amikor készült a repülős vizsgáira, hogy már az emlékeiből megélt. [ppt link] Nem tehetek róla, de ha vele beszélek, mindig eszembe jut egy régi osztálykirándulás, amikor a mező szélén egy disznó forgalmiját kérte az öreg földművestől. Gyorsan futottunk! (nevet) A napokban találkoztam egy másik volt tanítványommal, aki a legelső osztályomba járt – és azzal az "ürüggyel" keresett meg, hogy megint valami újat tanult, és be akarta mutatni a tudományát. Ezek az emlékek, ezek a találkozások többet érnek minden elismerésnél! Ennek a "sokaságnak" egyébként van egy másik fontos hozadéka: már mindenhol vannak tanítványaim, vagy a szüleik, szerencsére. Sok gyakorlatias dologgal nem kell foglalkoznom. Az autóm mindig rendben (szerelés, gumi), mert számon tartják, mikor mit kell rajta átnézni. Bármilyen számítástechnikai kérdésben van kihez fordulni. Bank, egészségügy, bolt, mindenhol ismerősök, segítők. Tudod, szólnak, "tanárnő, ezt a parizert nem szeretné megvenni". Ez a nem forintosítható béren felüli juttatásunk – figyelnek ránk, segítenek.
A Rudasnak sok mindent köszönhetek, például a férjemet. Bár számára emlékezetesebb az első találkozásunk, mert egyik kedves kolléganőmmel éppen egy "véletlenül" kitépett fülbevalót kerestük a földön a tanáriban, mikor betoppant, és döbbenten nézte, hogy ki ez a két vihogó idétlen nőszemély. Utólag meg is jegyezte, hogy tanár szakos főiskolásként beszabadulva egy KÖZÉPISKOLA tanárijába a hölgyek villámgyorsan lerombolták a "komoly pedagógus" évekig sugallt eszményképét! (nevet)
– Emlékezetes sztorik a rudasos évekből?
– Ezer és egy van! A "Rudi" azért eszméletlenül jó iskola, mert nálunk – látod, nem tudok szabadulni, továbbra is nálunk! – mindig történik valami. Két éve, amikor katasztrófavédelmi riadó volt a Rudasban, sokan meg voltak győződve arról, hogy biztosan csak én kísérleteztem. Talán nem véletlen – pedig akkor kivételesen nem én voltam.
A rendszerváltás körüli zűrzavarban elvették a Rudas régi nevét (Rudas László Középiskola) majd komoly irodalmazás és nagyon egységes tantestületi fellépés eredményeként évekkel később legalább a vezetéknév visszakerült. Találtunk Rudas Bélát, Istvánt, Jánost, vagyis mindegy, egy dolog számított, maradjon Rudas – és maradt is; ma úgy mondanánk, jó brand volt. Otthon naponta emlegetjük, amikor egy iskolahéten Vilmos kutyánk megnyerte a "legokosabb kutya" megtisztelő címet. Diákjaim valószínűleg könnyű dolgozatkérdéseket akartak, mert Vilmost –finoman szólva – nem az eszéért szeretjük.
– Mit viszel magaddal Dunaújvárosból, a Rudasból?
– Mindent, ami mozdítható, és minden emléket: 31 év kapcsolatait, történeteit, a sok ezer diák szeretetét, néhány tíz antipátiáját, harminc év oktatáspolitikáján kifejlődött túlélési technikákat. "Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!"
(A Castellum.do köszöni Dr. Nyerki Emil segítségét, amit a cikk elkészítésében, valamint az archív fotók és illusztrációk válogatásában nyújtott!)
