A müncheni támadás és a dunaújvárosi szál (vendégposzt)

Dunaújvárosi érintettje is volt/van a kilenc halálos áldozattal járt müncheni lövöldözésnek, értesült a Castellum.do – az alábbiakban Nyerki Emil vendégposztját olvashatjátok, a dunaújvárosi diák egy kutatói ösztöndíjprogrammal tartózkodik Zürichben, az attak időpontjában éppen a bajor nagyvárosban kirándulva került a veszélyzónába.

("A Mc’Donalds árt az egészségnek, avagy a müncheni támadás az én szemszögemből.” – ezzel a címmel posztolt blogján egy összegzést a tragikus kimenetelű bajororoszági lövöldözés részleteiről a dunaújvárosi Nyerki Emil. Az írást a szerző engedélyével, apró stilisztikai változtatásokat nem számítva betűhíven közöljük.)

Viszonylag unalmas napnak indult. Egy kutatói ösztöndíj programmal vagyok Zürichben ezen a nyáron. Ezen a hétvégén volt kirándulás Münchenbe, hogy az ottani kollégákat meglátogassuk. Reggel laborlátogatáson vettünk részt, délután pedig a Deutsches Museum-ba mentünk. Mivel innentől kezdve szabadidőnk volt, sétáltunk a városban. A lányok "fürdőbombát" akartak venni, mivel a szálláson volt kád. (Ennek későbbiekben még nagy jelentősége lesz.) Éhesek voltunk, elindultunk hát keresni egy olyan éttermet, ahol van vegán kaja is. Szétváltunk egy ponton, mert esélytelen lett volna húsz embert egy helyen elhelyezni. 9-en maradtunk. 3 ír, 2 spanyol, 2 lengyel, 1 svéd társam és én. Találtunk egy hamburgerezőt, ahova befértünk, illetve volt vegán étel. 
Pont mikor befejeztük mindannyian az evést és készültünk fizetni,

hallottam három lövés visszhangját, majd megint hármat.

Mindenki elindult a hátsó ajtó fele, a bejáratnál lévő pincér azonnal bezárta az ajtót, és a rácsot ráhúzta az ablakokra. Hátul az udvaron az első dolgunk az volt, hogy elkezdtük a kolleginákat nyugtatni.

Egyértelmű, hogy sokkos állapotban voltak, szerencsére a spanyol az ír srác és jómagam még tartottuk magunkat. Kimondottan nem volt könnyű dolog. Belül bőgtem, csak vissza akartam jutni a szállásra, befeküdni az ágyamba és sírni, amíg el nem alszom. Eléggé nem férfias dolog, de szerintem mindenki megérti. Próbáltunk információ morzsákat szerezni, hogy terrortámadás, háborús helyzet vagy mi történt. Nem tudtunk semmit, és ez volt a legrosszabb. Hallottuk a folyamatos szirénázást, ahogy a rendőrök érkeztek, több helikoptert is láttunk. Egy német srác leszólt a tetőtérből, hogy menjünk fel, van elég hely mindenkinek. Nagyjából 20-22 ember ment fel hozzájuk.

Azonnal hoztak vizet, két matrac a padlóra, a TV-ben ment az elő közvetítés. Nagyon rendesek voltak, előkerültek a telefonvonalak. Próbáltunk mindenkit elérni, reméltük, hogy a csapat minden tagja biztonságban van. Féltünk, nehogy valakinek baja essen, hiszen ekkor még úgy tudtuk, hogy több támadó van. 
Ekkor jöttünk rá, hogy pont abba a bevásárlóközpontba akartunk menni, ahol a vérengzés történt – hiszen a lányok shoppingolni akartak. De mivel vagy 40 percet voltunk, a kozmetikai boltba nem mentünk. Ez volt a legnagyobb sokk, hogy mi is majdnem ott voltunk. Szépen lassan elkezdtek jönni az információk. Teljesen lezárták a várost, a tömegközlekedés leállítva, a GSG-9-t (német kommandó) bevetették és úton volt a Cobra Commandó is (osztrák különleges erők). További tájékoztatásig nem lehetett kimenni az utcára. Ekkor indult el twitteren a lehetőség, hogy ahol befogadnák az embereket, írjanak címet. Egyre több társunkról derült ki, hogy

sikeresen visszaértek a hotelba,

ahol laktunk, a többiek pedig biztonságos helyen voltak; vagy a rendőrkapitányságon vagy egy templomban vagy más hotelekben. Nem tudtunk mit tenni, vártunk újabb utasításra. A rendőrség Facebookon és Twitteren folyamatos tájékoztatást nyújtott, látszott a hihetetlen német precizitás. Fél 11 környékén kaptuk a hírt, hogy a templomba lévő kollégák átmentek a kapitányságra, hazaviszik őket az egyenruhások, amint nyugodtabb lesz a helyzet.

Ekkor sikerült elérni a koordinátorokat, intézik nekünk a szállítást, illetve reggel hazahoznak minket Zürichbe. Folyamatos tájékoztatást kért, próbált minket nyugtatni – a kedélyek kezdtek lenyugodni, a lakásban egyre jobb lett a hangulat, ismerkedtünk. Ilyenkor vannak igazán kettős érzelmeim. Egyrészt nagyon meghat, hogy az emberek mennyire segítőkészek tudnak lenni, másfelől elszomorít, hogy ez alapvetően

akkor van csak, amikor nagy a baj.

Végül háromnegyed 12-kor kaptuk az SMS-t, hogy hívhatjuk a taxit. Tőlünk nem messze volt egy görög kolléga, mondtuk, hogy őt is fel kell venni, különben nem megyünk. "Senkit nem hagyunk hátra." Amikor megérkezett az első taxi, elköszöntünk a házigazdáinktól és a többi embertől, aki még maradt. Nagyon nemzetközi csapat jött össze, Mexikótól Kínáig majdnem minden nemzettel. (A támadás tragikus mérlege szerint egyébként a müncheni lövöldöző kilenc áldozatából hét külföldi volt – köztük egy magyar kamasz –, a bajor tartományi bűnügyi hivatal közlése szerint a tettes egy kivétellel mindannyian fiatalokkal végzett – Öcaline)
Lent kellett egy kicsit várnunk, mert kellett egy második taxi, hogy mindenkit el lehessen vinni. Bevallom, még ekkor is halálfélelmem volt, de megint nem volt szabad kimutatnom, nehogy a többiek visszaessenek a sokkba. Elképesztően nehéz volt. Nagyjából fél órával később megérkeztünk a hotelba. Mi voltunk az utolsók, mindenki más ránk várt. Beértünk, a hangulat szinte olyan volt, mintha megnyertük volna az olimpiát. Mindenki azonnal a másik nyakába ugrott,

többen elsírták magukat.

Nem számított, hogy kit öleltem meg, jól esett. Tényleg úgy éreztem, hogy testvéreimnek tekinthetem őket. Megbeszéltük, hogy 10 perc szünet, mindenki lepakol és irány a bár. Nem érdekelt senkit, hogy drága (Zürichhez képest hihetetlen olcsó volt), kellett valami az idegeinknek. Megint csak az emberek együttérzését mutatja, hogy a hotel vezetője állta az első kört, ráadásul a pultos srác a műszakja végén másfél órát maradt még. Ránk fért a nyugalom. 

Rosszul aludtunk. Mindannyian. Reggel a hallban találkoztunk, közösen mentünk reggelizni. Ekkor kaptam meg a két új becenevem: Lélektelen Testvér (Soulless Brother) és Jégember (Iceman). Nem értettem, de elmagyarázták, hogy annyira nyugodt voltam végig, hogy a lelkem létezését megkérdőjelezték. 
Délelőtt tízkor a hotel előtt várt minket három taxi minibusz. Megyünk haza, megkönnyebbültünk. Bár a város újra biztonságos volt, a készültséget fenntartották. Utunk eseménytelen volt, legtöbben aludtak vagy hülyéskedtek. Valahogy el kellett ütni az időd. És bár a svájci határon kaptunk egy ellenőrzést, a folyamatos elnézéskérés mellett gyorsan végeztek a határőrök. Amint visszaértünk a városba, első utunk egy ír vendéglátóipari egységbe vezetett. A programot pénzelő cég állta az ételünket és egy fájdalomitalt. 

Vége. Itthon vagyunk.

Ma (szombaton – Öcaline) estére egy hatalmas parti a terv, le kell eresztenünk. Összességében mondhatom, hogy egy ember, akinek elment az esze (igen, csak ennyi volt), aki megölt több embert, még többet megsebesített és egy nemzetet rettegésben tartott, képes volt arra, hogy teljesen idegen embereket összehozzon, már barátokat még közelebbi kapcsolatba hozzon. 

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki érdeklődött, segített, tartotta bennem a lelket. A német rendőrségnek a hihetetlen precizitást és kedvességet, amit a civilek felé mutattak. A program koordinátorainak az azonnali és gyors segítséget, a „„menekítést". Mondhatjuk, hogy élménydús volt a müncheni kirándulásunk; fájdalom, ez is igaz.

(Fotók: abc.net.au; Modern Tokyo Times)

> Hírmix: katt ide a nap további híreiért!
> Ne maradj le semmiről, kövess minket a facebookon is! 
> Legyél te is a Castellum helyzetjelentője - vár a VéD!