Újabb döbbenetes erejű beszámoló következik, rémisztően szomorú helyzet, hogy sorra-rendre tűnnek föl a decemberben kezdett sorozat nyomán a kutyamérgezéses történetek – ezúttal egy városunkban, a szabadstrandnál történt borzalmas esetet összegzünk, nem titkoltan elfogultan, a gazdi beszámolójára helyezve a hangsúlyt. Rettentő.
Kezdetben azt hittük, hogy elszigetelt jelenség, egyre inkább úgy tűnik, hogy mégsem az: december második felében számolt be a Castellum.do az első kutyamérgezéses esetről – egy rácalmási gazda kedvencei este áldozatul a becstelen cselekménynek –, karácsony után a borzalmas fejlemények nyomán sajnos folytatni kellett a sorozatot.
És még mindig nincs vége: második cikkünk után jött egy értesítés – ezúttal egy dunaújvárosi állatbarát keresett meg, méghozzá egy városunk népszerű sétáltató/futtató helyén történt, végzetes kimenetelű esettel.
Besenyei Edina beszámolóját lényegi változtatás nélkül közlöm. Rettentő történet, azzal a nem titkolt megokolással döntöttem mégis az interjúforma mellett, hogy nyomatékosítsam: egyre több jel mutat arra, hogy – bármennyire is nehéz, mi több, fájdalmas tudomásul venni – nem elszigetelt, egyedi jelenségről beszélhetünk. Edina még hetekkel az eset után is érzékelhető megindultsággal mesélt a történtekről:
– Nagyjából minden a tervek szerint alakult november 29-én délelőtt, fél tízkor értünk a jól megszokott kutyasétáltató helyünkre, a kemping melletti placcra a szabadstrandnál. Egyedül voltam a kilenc éves yorki és a még csak öt hónapos labrador kislány kutyánkkal. A párom kivételesen nem jött velünk a túrára, de ezt leszámítva minden a napi rutin szerint alakult: szerettük ott futtatni a kutyákat, az állatok is imádták az érintetlen természet varázsát. Igaz, az a hely most már számomra félelmetes...
Béke, boldogság, idill
– Hogyan vetted észre, hogy baj van?
– Azt érdemes tudni, hogy otthon reggel nem adtam nekik enni – közvetlen séta előtt sosem kapnak. Tehát egyből a kocsiba, kiszállás, negyven perc séta, futkározás, utána vissza a kocsiba és haza – az út körülbelül öt perc, bevittem megmosni a kutyusokat, készültem etetni őket, közben pár dolgot elmosogattam, amikor észrevettem, hogy bár eltelt negyed óra, de a kutya nem is evett. Bonnie, a labrador beült az ajtó elé, ki akart menni. Ezt már furcsálltam, mert a dolgukat elvégezték – persze kiengedtem, de nem vesztettem szem elől, mert gyanús volt, nem szokott egyből kikéredzkedni. Láttam, hogy megy a hasa, és bár jönne vissza a lakásba, de imbolyog, támolyog, nem stabilan jár. Amikor beért, berakta a fejét a konyhaszekrény és a gáztűzhely közé a sarokba. Világ életemben volt kutyám – ekkor már tudtam, nagy a baj. Azonnal indultunk – de mire visszabújtam a cipőmbe, már el is kezdődött a nyálzás.
– Mikor derült ki, hogy mérgezés áldozata lett az állat?
– Én a kezdetektől arra gyanakodtam, már amikor elindultunk a kórházba, bevillant, hogy ez csak az lehet, ami minden kutyás rémálma. Őrjöngve, mindenkit ledudálva, villogva mentünk Földvárra, útközben telefonáltam, hogy készüljenek, mert jövünk, és nincs idő sorban állni. Természetesen egyből készségesen fogadtak minket, én, bevallom, jajveszékeltem, de akkor már nagyon nagy volt a baj: a labrador lányka borzalmasan rosszul nézett ki, ellilult nyelvvel, a külvilágot nem érzékelve feküdt – és persze az is eszembe jutott, hogy előtte nem sokkal vidáman játszott a kis társával! Szörnyű élmény volt – az ellenségemnek sem kívánom!
– Tudom, hogy ezt szinte lehetetlen visszaidézni, de mi történt a kórházba érkezés után?
– Két napot küzdött az életéért az a kis állat! Id. Túri doktor még látta, hogy aznap, amikor bevittük, felállt. Nagyon szeretett volna élni... Nekünk onnantól nem volt se éjjelünk, se nappalunk – annyira féltem, hogy mikor csörren meg a telefon. Aztán megcsörrent, kaptuk a hírt, nem lehetett megmenteni a kutyust...
"... az a hely most már számomra félelmetes..."
– Teljesen egyértelmű, hogy megmérgezték?
– Igen, sajnos teljesen az. Az orvosok rengeteg kérdéssel bombáztak, amikor bevittem, később már felfogtam, azért kérdezősködtek, hogy kizárják a véletlen balesetet. Ahogy mesélték, Bonnie délutánra elkezdett kihányni valami csirkebőröket – akkor már mondták, hogy az volt mérgezett. Mi soha nem adtuk ilyesmit a kutyának, és véletlenül sem kerülhetett hozzá – tőlünk csak száraztápot kapott. Amikor még aznap visszamentem a többi kutyásnak szólni, éreztem valami furcsa szagot ott a placcon, de szegény kutyusnak is elmondhatatlan szaga volt, ahogy elkezdett belőle kijönni minden – semmivel nem keverhető össze az a vegyszerszag. Kérdeztem az orvosakat, ők is csak annyit mondtak, ez a méreg. A teljességhez tartozik, hogy a fiatal földvári orvos gárda velünk együtt könnyezett...
– Gondolom, sokat tépelődtél már azon, hogy tudatos, célzott mérgezés végzett-e a kutyáddal, vagy véletlenül lett az áldozata ennek a brutális cselekménynek?
– A célzott mérgezést kizárnám, a tudatosságot már nem: aki ezt művelte, az nagyon is jól tudta, hogy sokak által látogatott, népszerű "kutyás helyre" teszi ki a mérget. És erre nem tudok mentséget! És amikor olvastam a beagle-s esetet (az első kutyamérgezéses történetet a Castellumon – Öcaline), akkor eldöntöttem, hogy jelentkezem, és elmondom, velem, az én kis kutyámmal mi történt. Hogy tudja mindenki, ilyen elvetemültségre is van példa, és legyen nagyon óvatos minden kutyabarát!
Idáig tart Edina és kis kedvence története – de sajnos egyre nyilvánvalóbb, lesz folytatás a kutyamérgezés-fronton.
(Összeállításunk fotóit természetesen adatközlőnk házi archívumából válogattuk!)
A város egyetlen pártfüggetlen, ám rendkívül kritikus, néha nagyon szórakoztató, ugyanakkor merészen pikírt híroldalának működése tőled is függ.
Minden forint számít! A támogatás technikai hátterét az Ökologistic Környezetvédelmi Alapítvány biztosítja számunkra. A
10918001-00000063-65250016
számlaszám UniCredit-es, a megjegyzés rovatba ajánlott beírni, hogy "Castellum.do".
> Követni szeretnélek titeket a nagy közösségin (katt!)
> Vészhelyzetet jelentenék, bekapcsolódnék a VéD-be (katt!)
